Frostbite

"Éjjel, vagy amikor csak pihenhettem, körülfontam magam a karjaimmal, és azt képzeltem, hogy Thor ölel át, hogy ő van mellettem, és kitisztítja a vérző sebeim, miközben enyhíti a fájdalmam. És ha csak egy pillanatra is, de már nem volt olyan rémesen hideg a börtönömben."


A zárka mérete 6x8 méteres volt. (Igen, Loki leellenőrizte, mivel nem akadt más elfoglaltsága.) Mindkét keze a falhoz volt bilincselve, de a lánc elég hosszú volt ahhoz, hogy ha akarta, kényelmesen körbesétálhatott börtönében. A szájpecek viszont megakadályozta, hogy beszélni tudjon. Már három napja tartották fogva, ez idő alatt pedig Thor a hazatérés előkészületeivel foglalkozott. Az volt az érzése, mostohatestvére csupán halogatni próbálja, hogy visszavigye őt Asgardba, ahol szembenéz majd a megtorlással. Vajon mi lesz a büntetése? Talán összevarrják az ajkait? Méreg-fürdő? Mindenesetre Loki megint túl nagy reményeket fűzött a dologhoz.

A harmadik éjszakán, a karjaival körbefonva magát, ült az egyik sarokban. Egy pókot figyelt, ahogy az a lába és a fal közé szőtte a hálóját. Ekkor Tony Stark meglátogatta őt.

- Új barátot szereztél? – kérdezte az ízeltlábúra pillantva, de Loki nem vett róla tudomást.

Hallotta a rácsok fémes csengését, majd az ajtó nyikorgását. Végre felpillantott Starkra, aki belépett a cellájába, becsukta maga után az ajtót, majd leült a falból kiálló keskeny padra.

- Azt kell, hogy mondjam, a jogarod remek alanya lehetne egy tanulmánynak. A kis játékszerednek hihetetlen ereje van.

Egy kis rovar beleakadt a pókhálóba, ami látszólag elvonta a félisten figyelmét.

- Tudod, ha nem ment volna el az eszed, szerintem elég nagy, öö, bűvész lehettél volna. Vagy mágus? Boszorkány? Bárhogy is nevezik Asgardban.

Mágus. Mágusnak nevezik – gondolta Loki. – Te szellemi fogyatékos.

- Szóval, meg kell kérdeznem – folytatta Tony csevegve, mintha nem is ott ült volna Lokitól alig öt méterre, tökéletesen kiszolgáltatva a Csínytevések Istenének, aki bármikor megfojthatta volna. – Miért tetted?

Loki elszakította a tekintetét a pókról, és kifejezéstelen tekintettel pillantott a férfira.

Stark felsóhajtott.

- Ha leveszem a szájpecket, megígéred, hogy nem köpsz szembe, és válaszolsz a kérdéseimre?

Loki nem tudott és nem akart válaszolni (mi több, valószínűleg nem is felelt volna, még ha a szájpecek nincs is rajta). Az izmai hirtelen megfeszültek, amikor Stark felkelt a helyéről, és elindult felé. A félisten szemei résnyire szűkültek, a kezeit pedig ökölbe szorította, azonban a férfi semmit nem tett, amivel kárt okozott volna benne. Egyszerűen csak Loki feje mögé nyúlt, és néhány másodperccel később a szájpecek Stark kezében landolt.

- Vagy gyengeelméjű – szólalt meg Loki a használatlansága miatt reszelős hangon -, vagy pedig egy idióta vagy.

- Akkor nyilván idiótának kell lennem – tett a férfi frusztráló tanúbizonyságot az éles eszéről, majd megint leült a padra. – Amint azt bizonyára tudod, Thor odakint várakozik arra az esetre, ha úgy döntesz, kipróbálsz valami vicces dolgot.

- Ezzel próbálsz fenyegetni?

- Ez fenyegetés – felelt röviden Tony. – Most pedig, jöjjön a kérdésem. Megígérted, hogy válaszolsz rá.

- Csupán annyit ígértem, hogy nem köplek szembe.

- Oké, akkor kössünk egy másik alkut is – hajolt előre Stark, mindkét kezével megtámasztva a fejét. – Válaszolsz nekem, én pedig nem hívom be Thort.

- El tudnám törni a nyakad a lábaimmal ugyanúgy, mintha a két kezemmel csinálnám.

- Ezt jó tudni, Hercegnő. Kíváncsi lennék, vajon Thornak is szívesen tartanál-e bemutatót, vagy pedig máris ugorhatunk ahhoz a részhez, amikor válaszolsz a kérdésemre?

Loki megmozdult, és egészen addig eszébe sem jutott a pók, amíg ki nem nyújtotta a lábát. A pókháló elszakadt, az ízeltlábú pedig felszívódott.

Talán volt családja – gondolta Loki valamiért. – Miért csinálod ezt? – A hangja alig érezhetően vádló volt.

- Kíváncsi vagyok – hangzott a válasz. – Aztán meg, valamivel el kell ütnünk az időt.

Stark választ akar, hát meg is fogja kapni.

A félisten az ujjai alatt érezte a hideg fémláncot.

És ekkor beszélni kezdett.

° ° °

Fiatalságom első néhány évszázadában – igen, Stark, fiatalságom -, azt a korszakomat éltem, amit ti, midgardiak, talán „testvéri rajongásnak” neveztek. Ha bárki megörökítette volna az életem egy könyvben, aligha találnál benne olyan oldalt, amin ne lett volna megemlítve Thor neve ilyen vagy olyan módon. Eszméletlenül bolondultam a bátyámért. Az évtizedek alatt, melyekből évszázadok lettek, és amelyek évezreddé nőtték ki magukat, egyre közelebb kerültem hozzá.

Gyerekkoromban magas, sápadt és sovány voltam.  Emiatt aztán Thor pojáca barátai kegyetlenül kínoztak, és elmentek odáig, hogy kizártak a játékaikból. Amikor néha megengedték, hogy én is csatlakozzam, rendszerint a kisebb szerepet osztották rám.

Másfelől úgy alakult, hogy Thor erősebb, habár alacsonyabb is lett nálam. Nem csupán a barátaink kedvelték őt jobban – egész Asgard ugyanígy érzett. Számtalanszor voltam fültanúja annak, amikor Aranyfiúnak nevezték. (Ilyenkor nem egyszer elgondolkodtam, hogy vajon rám hogyan hivatkoznak.)

Amennyire szerettem Thort, nem tehettem róla, de ugyanannyira irigyeltem is őt, amiért mindig a középpontban volt. Végső soron arra jutottam, hogy ha ugyanolyan erős és nagyszerű lehettem volna, mint Thor, akkor esetleg engem is elismertek volna.

Lemondtam a könyveimről, hogy az edzésnek szentelhessem minden időmet. Még egy kiképzőt is felkértem, Atyánk pedig boldogan adta hozzájárulását. Örült, hogy végre érdeklődöm a harcok iránt.

Így hát edzeni kezdtem. Már hónapok óta gyakoroltam rendületlenül, és amikor Thor fülébe jutott, hogy mivel töltöm a délutánjaimat az utóbbi időben, egyre többször hívott ki egy-egy viadalra. Ezek inkább barátságos, mintsem komoly küzdelmek voltak. Úgy tűnt, őszintén örült az újabb közös vonásnak. Ő persze nem volt tudatában annak, hogy nem rajongtam különösebben a csatákért, hanem más okom volt a gyakorlásra.

Előfordult, hogy kihagytam az edzéseimet a kiképzőmmel, csak azért, hogy inkább Thorral vívhassak. Végül is, az esetek nagy többségében ez történt, így az oktatóm teljesen lemondott rólam. Atyánk kissé dühös lett emiatt, de Thor boldogan jelentette be, hogy ezután neki kellene kiképeznie engem. És én elfogadtam őt.

Szerintem az elkövetkezendő hónapokban, miközben Thorral gyakoroltam, fokozatosan elfelejtettem az eredeti elképzeléseimet, és őszintén érdeklődni kezdtem a harcművészetek iránt. 

Nem csak a kardforgatásban tettem szert gyakorlatra, hanem megtanultam bánni a lándzsával és a késsel is, valamint az ökölharcban is jeleskedtem.

Úgy van, Stark, a mágia nem az egyetlen dolog, amire támaszkodnom kellett.

És igen, most térek a lényegre.

Eljött az idő, amikor én és a testvérem már az udvarokban küzdöttünk egymással, és szép kis tömeg gyűlt össze a bámészkodókból. Ő kardot forgatott, én pedig lándzsát, és úgy tűnt, szinte már órák óta vívjuk a csatánkat. Azonban ez nem tántorította el a nézőket. A legvégén pedig, életemben először, én kerültem ki győztesként a harcból.

Emlékszem, milyen boldog voltam – arra gondoltam, talán végre elég jó vagyok, talán végre értékes vagyok! A bámészkodók felé fordultam, hogy felmérhessem a reakciójukat, amivel viszont szembetaláltam magam, attól egyenesen rosszul lettem.

Az emberek undorral az arcukon meredtek rám. Mintha csak azért jöttek volna el, hogy tanúi lehessenek a hatalmas Thor újabb győzelmének, és csupán akkor éreznek csalódottságot, ha helyette a vakarék arat diadalt.

Többek csendes megjegyzését is hallottam, ahogy csalásról suttognak, miközben lassan szétszóródtak, és magamra hagytak a testvéremmel.

- Szép volt, Loki - mondta, és emlékszem, miként paskolta meg a vállam és nézett rám a szemében őszinte büszkeséggel, de arra is emlékszem, hogyan söpörtem le a vállamról a kezét. Látom magam előtt, ahogy haragos tekintettel pillantok rá, majd ledobom a lándzsám a földre, és elrohanok a szobámba.

Ezek után soha többé nem tettem be a lábam egyetlen küzdőtérre sem.

Ne nevezz szeszélyesnek, Stark! Pont te beszélsz?

Amint azt már említettem, ez volt az az időszak, amikor rájöttem, hogy teljesen mindegy, mit mennyire csinálok jól, Thort mindig többre fogják becsülni nálam – és ezt elfogadtam. Magamba fojtottam a keserűséget, ami már régóta rohasztotta a szívem, és hagytam, hogy felemésszen. A mágia és a szemfényvesztés felé fordultam, a csatáimat pedig immár szavakkal vívtam. Mialatt otthon gyakoroltam a varázsigéket, Thor vadászni ment, és egy olyan bajnok imázsát alakította ki, akit mindenki szívesen látott Asgard Hercegeként.

De annak ellenére, hogy mennyire megvetettem, elkezdtem még az eddigieknél is jobban szeretni őt. Bármit tett, még ha csak valami jelentéktelen dologról volt is szó, mindig szórakozottá váltam tőle. Minden istenverte alkalommal, amikor megérintett – lett légyen az akár egy ölelés, vagy a kezeink értek egymáshoz -, a szívem őrült tempóban kezdett verni. Nem kellett sok idő, hogy a tudatalattim megadja magát új vágyaimnak, és Thor már álmomban is gyötört. Minden reggel úgy ébredtem fel az ilyen álmaimból, hogy az érzéseim talán viszonzásra lelnek.

Szeretnéd hallani a többit is, Stark? Vagy inkább gyorsan felszívódnál, azt kívánva, bárcsak ne tetted volna fel a nevetséges kérdésed?

Nem? (Hm, valószínűleg nem próbálkozom kellőképpen.)

Undorodtam magamtól, és dühös voltam, amiért efféle érzéseket rejtegettem, ugyanakkor az ijedtség és az összezavarodottság is megbújt a szívem mélyén. Végül a problémát azzal a képességemmel kezeltem, amit már tökéletesre csiszoltam: hazudtam. Azaz magamnak.

A bátyám szokást csinált abból, hogy rendszeresen megkérdezte, szeretnék-e vele és a barátaival lógni egy kicsit. Mindig azt feleltem, hogy elfoglalt vagyok. Megkérdezte, hogy vívnék-e vele. A válaszom az volt, hogy rosszul érzem magam. Megkért, hogy menjek el vele vadászni. Erre azt mondtam, hogy félek az erdőben, hiába ismételgette oly’ sokszor, hogy megvédene.

Elutasítottam minden lehetőséget arra nézve, hogy egy kis időt vele töltsek, így aztán apránként eltávolodtunk egymástól. Ridegebbé, durvábbá és sokkal hajlamosabbá váltam a hazudozásra. Többé nem törődtem azzal, hogy mi a véleménye rólam Asgardnak; hiszen valahányszor megkíséreltem kielégíteni a vágyaikat, mindig találtak módot arra, hogy Thort állítsák be nagyszerűbbnek.

El tudod képzelni, milyen volt ez, Stark? Évszázadokon keresztül rejtegetni az érzéseidet, miközben az, akire a leginkább vágysz, pusztán néhány ajtóval odébb lakik? Azt hallani, hogy „szeretlek”, és neked azt kell válaszolnod rá, hogy „én is téged, Bátyám”, miközben epekedve gondolsz arra, hogy legszívesebben a tarkójára tennéd a kezed és megcsókolnád?  Éjszakánként arról álmodtam, hogy a lehető legintimebb módon kerülünk kapcsolatba egymással. Amikor a nőivel dicsekedett, én csendben dühöngtem saját féltékenységem miatt.

Nem? Akkor imádkozz, hogy soha ne tapasztald meg! Mert bevallom, hogy fáj, Stark, pedig isten vagyok.

Ah. Szóval Thor mesélt neked az árulásról, amit elkövettem?

Nem rosszindulatból tettem. Örültem a döntésnek; sosem érdekelt, melyikünket koronázzák Királlyá. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a jötunök semmit sem képesek ellopni a pincéből. Gondosan kiterveltem, hogy Thor biztosan bevonuljon Jötunheimbe – amit meg is tett -, hogy Odin is láthassa, a bátyám még nem áll készen arra, hogy Király legyen. Még nem.

Nem számítottam azonban arra, hogy Thort száműzik. Ahogyan arra sem, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozom, aminek az egyedeit beengedtem Asgardba. Jötun vagyok – egy szörnyeteg.

Ritkán hagytam, hogy az érzéseim befolyásoljanak, azonban abban a pillanatban nem csak a harag, hanem az a reményvesztettség is elvakított, miszerint semmi esélyem Thornál.

Így Odin gyógyító álomba merült, és én töltöttem be a megüresedett trónt. Emlékszel még, amikor azt mondtam, hogy nem érdekel, ki lesz a Király? Ezt még egyszer átgondoltam, amikor hirtelen eszembe jutott, mekkora erőt és megbecsülést jelent ez a tisztség. Viszont mégsem az történt, amire számítottam.

Még mindig felháborodottságot láttam az alattvalóim tekintetében, ami nekem szólt. Valahányszor letérdeltek előttem, a tiszteletet legyűrte egyfajta felém irányuló harag.

Szóval a tervemből, hogy késleltetem Thor megkoronázását, az lett, hogy bebizonyítsam Asgardnak, vagyok olyan jó Király, mint amilyen ő lenne.

Végül, egyszerűen fogalmazva, elbuktam.

Nem volt többé jövőm Asgardban. Nem voltam több egy hazaáruló, hamis hercegnél – mindennek tetejében, Thor szerelmes volt abba a halandóba. Emiatt hagytam magam lezuhanni a Bifrostról.

A chiaturik megtaláltak, és esélyt adtak arra, hogy megváltsam magam. Grandiózus illúziókba ringattak, miszerint egy birodalom uralkodója lehetnék, és talán hamarosan nem csupán Midgardé. Igen, rájöttem, hogy bolond voltam elfogadni az ajánlatukat, de elkeseredtem – kétségbeesve vágytam arra, hogy nyomot hagyjak a történelemben, de nem Asgard hitszegőjeként.

Ahogy azt mindketten tudjuk, ezúttal is kudarcot vallottam. Most már nem vagyok egyéb, csak egy bezárt bűnöző.

Hogy még most is szeretem-e őt?

Nem is tudom, Stark, szükséged van oxigénre a lélegzéshez?

Természetesen.

Nem telik el nap anélkül, hogy eszembe ne jutna, azzal gyötörve magam, hogy mi lett vagy mi lehetett volna, ha... Akkor is mellettem állt, amikor mindenki más elfordult tőlem. Amikor a chitaurik rám találtak, a kínzás minden elképzelhető formájának alávetettek, és így tovább. Éjjel vagy amikor csak pihenhettem, körülfontam magam a karjaimmal, és azt képzeltem, hogy Thor ölel át, hogy ő van mellettem, és kitisztítja a vérző sebeim, miközben enyhíti a fájdalmam. És ha csak egy pillanatra is, de már nem volt olyan rémesen hideg a börtönömben.

Állítom neked, csupán az, hogy rá gondoltam, elég erőt adott ahhoz, hogy visszaverjem a támadásokat. De az igazat megvallva, egyszersmind ez volt az egyetlen gondolat, ami valaha is könnyekre tudott fakasztani.

Ugyanis testvérekként neveltek fel minket, akár vér szerinti rokonok vagyunk, akár nem, így aztán ő nem is gondol rám másként. Mert én egy jötun vagyok, ő pedig asgardi. Mert, amit iránta érzek, az sosem lesz viszonozva, és tudom, nem is szabad ennek megtörténnie, hiszen az minden szempontból hibás lenne.

Nem számít, hányszor mondogattam magamnak, hogy utálom őt, hogy mekkora erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy távol tartsam magamtól, és az sem számít, hogy mi áll közénk, én szeretem őt. Néha azon kapom magam, hogy arra gondolok, mindezt nem azért tettem, hogy Asgardnak megfeleljek. Sokkal inkább Thornak akartam megfelelni.

Szóval, itt a válasz, amit akartál, azt hiszem. (És nem bántam meg, hogy ilyen sokáig tartott eljutnom idáig. Te sem úgy nézel ki, mint akit ez zavar, és nem is kell, hogy zavarjon. Megtiszteltetésnek érezheted, hogy hajlandó voltam ilyen sokat elárulni a történetemből.)

(Nem, nem sírok, nincs szükségem a vigasztalásodra, tűnj a közelemből!)

 Hm? Tanácsot szeretnél adni nekem?

… Nagyon jó. Habár legtöbbször elutasítom, hogy komolyan vegyelek, mert az utolsó dolog, amire szükségem van, az egy tanács olyasvalakitől, akinek nincs szíve.

Az ajtó – micsoda?

… Hogy érted azt, hogy még nem késő?

A mű szerzője: Canute
Lelőhely: www.fanfiction.net