Már későre járt, mire Shuichi befejezte egy újabb dal írását, és Yuki kikapcsolta a laptopját.
Mindketten rendkívül fáradtak voltak - kemény napot tudhattak maguk mögött. Shuichi el is szundított az asztalnál, ahol egész este a zenéjét szerezte. Yuki kibattyogott a dolgozószobájából, és a konyha felé vette az irányt, hogy a teásbögréjét a mosogatógépbe tegye. Ekkor megpillantotta a szeretőjét, aki még mindig édesen mosolyogva aludt. A férfi jégkék szemei semmiféle érzelmet nem mutattak.
A cigarettájából felszálló füst betöltötte a szobát, Shuichi pedig mocorogni kezdett az ismerős szag miatt.
- Yuki? – suttogta. A szőke nem szólt semmit, inkább hagyta Shuichit aludni, és beosont a hálószobájába.
A fiú még folytatta a szunyókálást majdnem félórán keresztül, ekkorra viszont már nagyon megfájdult az arca és a háta is. Nyújtózott egyet, majd felállt a székről, kezében az új dalát tartalmazó papírral. Elégedett volt az eredménnyel, sőt. Egyenesen szupernek tartotta.
Betette egy borítékba, majd odatipegett Yuki hálószobája elé, és becsúsztatta a borítékot az ajtó alatt. Mivel látta, hogy az ajtó zárva van, meg sem próbálta lenyomni a kilincset, hogy megnézze a szeretőjét alvás közben.
Ezután visszament a nappaliba, ledőlt a kanapéra, és betakarózott. Kegyetlenség, hogy egyedül kell aludnia… azonban a fiú reménykedett. Mégpedig abban, hogy a holnap már egy másik nap, és Yuki talán egy kicsit kedvesebb lesz vele. Hiszen nem is beszélnek egymással.
Reggel kávéillat töltötte be a szobát. A szőke éppen újságot olvasott a konyhában.
- Yuki… – suttogta Shuichi újra, mielőtt magához tért a mély álomból.
Mikor azonban érzékelte, hogy felkelt a nap, a szemei mintegy varázsütésre kipattantak, az energiája pedig felszökött a maximumra. Felugrott a kanapéról, ahol eddig pihent, berohant a konyhába, és rávetette magát Yuki hátára, miközben megpróbált beleolvasni az újságba, amit a szőke a kezében tartott.
- Jó reggelt, Yuki! – Shuichi nyomott egy csókot szerelme arcára.
- Ó, szóval felébredtél… - állapította meg a másik csipkelődve, és a cigaretta hamuját egy tálba szórta.
- Igen, és éhes vagyok! - Shuichi felkapott egy pirítóst az asztalon lévő tányérról, azonban Yuki ökölbe szorította a kezeit, és dühösen meredt a kedvesére.
- Csinálj magadnak, ha éhes vagy, ez az enyém!
- De Yuki… - suttogott döbbenten a fiú. Miért ilyen rosszindulatú tegnap óta? Átvillant az agyán, hogy ha többet tudna róla, a mindennapjairól, akkor megkapná a választ a kérdésére.
- Bocsi… - A fiú lassan ejtette ki a szót, majd otthagyta Yukit a pirítósával együtt. Természetesen nagyon lehangolódott, és minél hamarabb szeretett volna eltűnni a házból.
A ruhásszekrényéhez futott, és olyan gyorsan öltözött át, ahogyan csak tudott. Hevesen rántotta fel a bejárati ajtót, majd rohanni kezdett az utcákon, Yuki jéghideg tekintete elől menekülve. Még mindig maga előtt látta azt a vádaskodó pillantást.
Miért teszi ezt velem Yuki?, tűnődött magában, míg várta, hogy a közlekedési lámpa fénye zöldre váltson. Elkeseredett volt, hiszen erre egész egyszerűen nincs magyarázat. Shuichi a barátjához, Hiróhoz akart menni, talán ő tud segíteni. Kicsit nyugodtabban sétált el a házához, Hirót pedig szerencsére még otthon találta.
- Hella! Mi a helyzet, Shuichi? – köszöntötte Hiro jókedvűen, de az arcára fagyott a mosoly, amint megpillantotta a másik kétségbeesetten eltorzult arcát.
- Nem tudom, Hiro… Yuki olyan furcsán viselkedik velem – válaszolt könnyes szemekkel a rózsaszín hajú fiú.
- Tett valaha bármi mást is? – morfondírozott hangosan a gitáros, próbálva fékezni a dühét.
- Ne mondd ezt… Yuki szeret engem! Miért teszi ezt velem mégis?! – tört ki Shuichiből, majd hirtelen felpattant, és a lakás berendezésén vezette le a feszültségét, vagyis törni-zúzni kezdett. Hiro végül a fiú útjába állt, és a vállaira tette a kezét, miközben mélyen a szemébe nézett.
- Shuichi, állj le! Ne csináld ezt! Csak gondold végig, mi történt veletek az elmúlt pár napban.
- Mondom, hogy nem tudom, Hiro! Szinte sosem látjuk egymást, mi folyton a stúdióban vagyunk, ő pedig mindig az írással foglalkozik - válaszolt Shuichi zaklatottan.
- Érdekelt téged valaha is, hogy miket ír Yuki? – kérdezte Hiro komoly hangon.
- Hm… - Az eperhajú kicsit megijedt a kérdéstől, hiszen valójában soha semmit nem olvasott, amit a szeretője írt. - Érdekelni érdekelt, de annyira nem, hogy tényleg elolvassam az egyik könyvét - állapította meg elkámpicsorodva.
- Talán ez a kulcs. Lehet, hogy azért nem szeret téged úgy, ahogyan szükséged lenne rá, mert még csak nem is érted meg őt. Nem érted az érzéseit.
- De hát lehetetlen megérteni! Yuki hűvös, a tekintete nem árul el semmit… De attól még én szeretem őt – mondta Shuichi elgondolkodva.
- Vagy inkább éppen ezért szereted őt – jegyezte meg halkan Hiro. – Mivel nem tudhatod, hogy ő mit érez irántad. Talán csak reménykedsz abban, hogy viszonozza az érzéseid – mondta ki hangosan is a gitáros, majd észrevette Shuichi lefelé görbülő száját, így gyorsan megmagyarázta: – Figyu… Ott vannak a rajongóid, vagyis rengeteg lány, akik szívesen lennének veled, és ezt nem is titkolják. Vannak barátaid, akik imádnak téged, és vigyáznak rád, de szeretőd valójában nincsen. Úgy tűnik, mintha ráerőszakolnád magad Yukira, minden ok nélkül. El kellene érned, hogy beléd szeressen, de te nem az a fajta ember vagy, akivel romantikázni lehetne. Nem ismered az érzéseket, mert csak egy gyerek vagy.
Shuichi Hiro arcát figyelte, annak jeleit keresve, hogy csupán szórakozik vele. A szokásos baráti biztatást várta tőle, amitől újra hihetett volna a Yukival való kapcsolatában, ehelyett…! Nem akart hinni a fülének, tényleg komolyan beszél?! Hiro azonban nem nevette el magát, csak a falnak támaszkodott, a karjait összefonta maga előtt, és egy nagy sóhajjal lehunyta a szemeit. Ebben a pillanatban pont olyan érzéketlennek tűnt, mint amilyen Yuki is.
- Ebben amúgy hasonlítasz rá… Habár szerintem te jóval értelmesebb vagy és persze kevésbé agresszív - mondta Hiro némi gúnnyal a hangjában. Sosem rejtette véka alá, hogy nem kedveli a barátja választottját. – Nekem ez a véleményem, Shuichi-kun… nem akartalak megbántani, de úgy gondoltam, jobb, ha úgy magyarázom el, hogy te is megértsd.
- Azt mondod, nem vagyok képes gondolkodni vagy megoldást találni?
- Nem ez a lényeg. Csak arra gondoltam, hogy gyerekes vagy, és úgy tűnik, a te drága Yukid ezt nem csípi - mosolygott Hiro, de amikor kinyitotta a szemeit, már csak a bejárati ajtó éles csattanását hallotta. Shuichi elhagyta a házát.
Újra az utcákon rohant. Első gondolata az volt, hogy fogalma sincs, mit csináljon. Másodjára pedig eszébe jutott, hogy esetleg vehetne egy könyvet a boltban, amit Yuki írt, ugyanakkor sejtette, hogy egy kereskedelemre szánt könyvből nem sokat tudna meg élettársa valódi érzéseiről. Így hát hol keresse azokat? Yuki soha nem mutatja ki az igazi érzéseit.
Hol rejtegetném a titkaimat? Gondolkozz, Shuichi, gondolkozz!
Visszaemlékezett a gyerekkorára. Mindig is próbált egyre több és több barátot gyűjteni, azonban a fiúk nem kedvelték őt túlságosan, és folyton kinevették. Elveszettnek érezte magát, lassan már egyenesen félt a többi embertől, akik a barátai lehettek volna. Magányos volt, így egyedül a kis jegyzetfüzetével oszthatta meg a titkait. Minden éjjel leírta benne, mi történt vele aznap.
- NAPLÓ! Yukinak biztosan van egy naplója! – kiáltott jó hangosan, teli szájjal vigyorogva a főtér közepén. - Hupsz! – Elvörösödve vette tudomásul, hogy mindenki őt bámulja, amiért az imént csaknem ordibált.
Shuichi ugyan nem reggelizett, mielőtt eljött Yuki házából, de az éhségérzet most egy csapásra eltűnt, helyét pedig a vadonatúj ötlet okozta izgalom vette át. Száguldott hazafelé, remélve, hogy az író nincs most otthon. De sajnos nem volt szerencséje; látta, hogy Yuki autója a garázsban áll. Tehát várnia kell.
Eleinte nem esett nehezére, azonban néhány hosszú, unalmas óra elteltével az éhség visszakúszott a gyomrába, bármilyen izgatott is volt. Enni azonban nem tudott, mert egyrészt nem volt nála pénz, másrészt pedig Yuki háza környékén egyetlen kajálda sem volt. A szomjúság is régóta gyötörte már.
A szőke a dolgozószobájában volt, írt és dohányzott, mint mindig. Kissé fáradtnak érezte magát, de ő sosem hagyta félbe a munkáját ilyen könnyedén. Gondolataiból a mobilja csengése szakította ki.
- Igen? – vette fel a telefonját. Mika hívta, hogy találkozni szeretne vele. Yuki rábólintott, és - habár nem volt kedve beszélni a nővérével -, felkapta az asztalról a kocsikulcsot, majd lement a garázsba.
Shuichi, aki mindeddig a garázsban rejtőzködött, meghallotta a közeledő léptek zaját, és még épp idejében el tudott bújni a cserjék közt. Yuki tehát elhagyta a házat. Itt az alkalom besurranni!
- Remek… Meg kell keresnem a naplóját!
Lábujjhegyen osont az ajtóhoz, majd óvatosan kinyitotta azt. Nem tudta, miért, de elkezdett utánozni néhány nindzsa-mozdulatot, holott senki nem volt odabent. Amikor aztán erre rájött, nagyot nevetett a saját ostobaságán.
- Oké, semmi szükség ilyen hülyeségekre.
Belépett a szeretője hálószobájába, abban reménykedve, hogy valamelyik bútor rejti az ominózus naplót. Csaknem tíz percen át kutakodott, mire meggyőzte magát arról, hogy ebben a szobában bizony semmit sem fog találni. A nappaliban is körülnézett, de semmiféle naplóra vagy jegyzetre hasonlító dolgot nem fedezett fel. A konyhában magától értetődően nem találta meg, amit keresett.
Végül, félórával az után, hogy Shuichi titokban belépett a házba, Yuki dolgozószobája felé vette az irányt. Valójában csak nagyon ritkán járt ebben a szobában, hiszen az ajtó mindig zárva volt. A szerelme itt szokott írni, olvasni, cigizni és néha kávét inni, a laptopját bújva. LAPTOP! Ezt kereste!
Odarohant a dolgozószobához, és megpróbált benyitni, de természetesen zárva találta az ajtót, a kulcsokat pedig Yuki magával vitte. Shuichinek szüksége volt néhány eszközre, hogy kinyithassa az ajtót. Megpróbálta hajtűvel kicselezni a zárat, de úgy tűnt, ez a módszer csak a filmekben működik. Egy hitelkártyával is megpróbálkozott, azonban némi feszegetés után az majdnem kettétört. Egyre dühösebbé vált, végül elhatározta, hogy betöri az ajtót. Megpróbálta ugyan háromszor vagy négyszer, de nagyon megfájdult a karja.
- Ajj, Yuki! Miért vagy te ilyen nehéz eset?!
Egy újabb nekifutás eredményeként végre kinyílt az a fránya ajtó.
- LA LI HOOOOOO! – kiáltott fel győzedelmesen, majd odavágtázott az asztalhoz, és ledobta magát a székre. A laptopot Yuki bekapcsolva hagyta. Shuichi megpróbált belépni a férfi fiókjába, de ahhoz egy jelszó kellett.
- Ó, drágám… Majdnem megöltem magam, miközben megpróbáltam betörni az ajtót, erre itt ez a JELSZÓ!
Lúzernek érezte magát, hiszen bejutott ide, és most nem fogja tudni kitalálni Yuki jelszavát. Találomra megpróbálkozott néhány szóval, mint például „románc”, „szerelem”, „pár”, és a könyvei címét is beírta, de egyértelmű, hogy a szeretője sosem használna ilyen szavakat jelszónak.
Mi járhat a fejedben, Yuki?
Gyengének érezte magát, hiszen nem evett, mióta felébredt. Ételre volt szüksége, de félt megdézsmálni Yuki készletét az ő engedélye nélkül, ráadásul még ki kellett találnia a jelszót is, mielőtt hazaér. Eltelt egy újabb óra, de még mindig nem sikerült rájönnie az átkozott jelszóra. A laptop ott volt előtte, a monitor képe bántóan vibrált Shuichi szemei előtt vibrált, miközben egyre fogyatkozott az ereje.
Nem bírom tovább.
* * * * *
Yuki nemsokára hazaért. Mikor becsukta maga mögött a bejárati ajtót, egy csattanás ütötte meg a fülét, amely egyenesen a dolgozószobájából jött. Odasietett a szobához, de az ajtóban döbbenten torpant meg. Látta, hogy Shuichi a padlón fekszik, a szék felborítva. A fiú sápadt volt, az ajkai kiszáradtak, a karjain pedig lila foltok díszelegtek, mintha megütötte volna magát.
- Shuichi? Shuichi? – Yuki megrázta a fiú könnyű testét, ahogy próbálta felébreszteni.
- Hm…? Yuki? – Az eperhajú nehézkesen tért magához, de amint meglátta Yukit, a szemeit könnyek homályosították el – Yuki! – A karjai a férfi nyaka köré fonódtak, és szorosan átölelte őt, miközben sírva fakadt. – Sajnálom! Megpróbáltam feltörni a számítógépedet, de nem tudtam a jelszót! Annyira sajnálom, letörtem a zárat az ajtóról, bocsáss meg! Kérlek, ne haragudj! – Szokásához híven, idegességében majdnem üvöltött. – Yuki, kérlek!
A szeretője nem válaszolt, de nem is húzódott el Shuichi karjai közül. A cigaretta az ajkai közül a padlóra hullott, és kialudt. A fiú megérezte Yuki kezét az álla alatt. Az író megemelte a fejét, és a szája az övét súrolta. Megcsókolták egymást, miközben Shuichi szemeiből még mindig peregtek a könnyek.
- Megbocsátasz, Yuki?
- Miért próbáltál belépni a számítógépembe? – A szőke hangja ridegen csengett, mint mindig, amikor Shuichihez szólt, de azzal a különbséggel, hogy most átölelte a fiú vállait.
- Többet akartam tudni rólad… Hogy mit gondolsz… rólam… rólunk… - magyarázta a másik bánatosan lehajtott fejjel, halkan. – Sajnálom, de azt hiszem, nem mondasz el nekem bizonyos dolgokat. Sosem beszélsz hozzám, egyszerűen kegyetlen vagy, Yuki!
A férfi felállt, de nem szólt semmit. Tudta, hogy Shuichinek igaza van, de… mindig úgy viselkedett előtte, hogy a fiú lássa, nem szeret sokat beszélni, köszönhetően a tragikus múltjának.
- Túlságosan lobbanékony vagy – szólalt meg végül, és levette a szemeit Shuichiről.
- Tudom, és sajnálom, de neked meg kedvesebbnek kellene lenned velem.
- Mit akarsz, mit tegyek? – nézett Yuki újra az eperhajúra elszánt tekintettel, mint aki hajlandó elfogadni valamilyen kihívást.
- Meg akarlak ismerni – mondta Shuichi elpirulva.
- Ezért akartad feltörni a gépem?
- Úgy gondoltam, mivel te olyan csendes és magadnak való vagy, talán egy naplóba írtad le a gondolataidat. Megpróbáltam keresni egyet, de nem találtam semmit… Végül eszembe jutott a számítógéped, de elképzelni sem tudom, mi lehet a jelszavad.
- Ha megtudnád a jelszavam, megismernél engem – állapította meg Yuki pár perc csend után.
- Esetleg… próbálkozhatok még egy kicsit? – Mire befejezte a kérdést, Yuki kezében megjelent egy süteményekkel és japán cukorkákkal teli doboz. – Ezt nekem… vetted?
Többet nem is gondolkodott rajta. Megjelent az arcán a szokásos őszinte mosoly, felpattant, és szorosan átölelte a szerelmét. – Köszönöm, Yuki!
* * * * *
Miközben Shuichi a cukorkákat ette, mindketten a padlón ültek. Yuki szívta a füstöt, és a mennyezetet bámulva gondolkodott. Shuichi is gondolkodott. Mindenen. Sosem törődött azzal, ha az író éhes volt, és nem értette, Yuki vajon honnan tudta, hogy a fiú szereti ezeket a csodálatos cukorkákat. Komolyan többet kellene már kiderítenie a személyiségéről, de azt sem tudta, hogy Ő honnan tud ennyit róla.
- Te olyan őszinte vagy, Shuichi – szólalt meg váratlanul Yuki.
- Hm? – Teli szájjal nézett rá, és próbálta kitalálni, mit akar ezzel mondani.
- Őszinte és lobbanékony vagy, emiatt rontasz el mindent.
- Ne mondd ezt, mindent érted teszek!
- De nem tudtad befejezni.
- De próbáltam! Még segítséget sem adsz.
- Hm… ez igaz, de azt hittem, ennél intelligensebb vagy.
- YUKI!!! – kiáltott fel Shuichi dühösen.
- Segítek. A jelszavam hat betűből áll.
- Hat? – A fiú megpróbált alkotni a fejében néhány hat betűs szót. Ilyenek voltak például a „reszket”, „ébreszt”, ”muffin” és a „pávián”. Nem, lehetetlen, hogy a férfi ilyen szavakat használjon jelszónak.
- Gyerünk, Yuki, ennyiből nem tudom kitalálni! Lehetetlen.
- Nos, akkor játszani fogunk. Megpróbálhatod kitalálni a betűket, de ha tévedsz, egy ruhád lekerül rólad.
- YUKI!!! – Shuichi a feje búbjáig elvörösödött. Nem hitte volna, hogy a szeretője ilyen perverz.
- Ez azt jelenti, hogy nem szeretnél belépni a számítógépembe és megismerni a titkaimat? – kérdezte kihívóan Yuki.
- De igen, csak…
- Csak?
- Oké, elfogadom a kihívást – közölte a fiú komolyan, de nem volt biztos abban, hogy kitalálja a szót, mielőtt lekerül róla az összes ruhája.
Yuki tehát elővett egy lapot, és rajzolt rá hat vízszintes vonalat. Shuichi rápillantott a papírra, majd az írót figyelte. Kimondta az ábécé első betűjét.
- A. – A férfi írt egy A betűt a második vonalra, az eperhajú pedig kezdte jól érezni magát.
- E? – Eddig tartott a szerencséje, Yuki ugyanis ezúttal magabiztos mosollyal hámozta le róla a dzsekijét.
- Ó, Istenem… I? – A szőke írt egy I betűt a negyedik vonalra.
- F?
Yuki ismét letette a papírt a padlóra, majd felkelt, miközben Shuichi riadt szemeibe nézett. A fiú nyakára hajolt, az egyik kezét pedig becsúsztatta a pólója alá. A meleg tenyerével végigsimított Shuichi lapos hasán, végül pedig a mellkasán, mire a pólót pedig a felsőteste közepéig felgyűrte. Aztán kibújtatta belőle.
- Hm… huh... Yuki... vagyis... D… betű? – dadogott a fiú zavartan. Összeszorította a szemhéjait, miután kimondta, de semmi nem történt, csupán a harmadik vonalra került egy D betű. Shuichi elmosolyodott, és újra próbálkozott.
- Ööö… T?
Yuki megrázta a fejét, majd kárörvendő mosollyal közölte a szeretőjével, hogy rosszul választott. Elkezdte lassan lehúzni a nadrágját, miközben az ajkai könnyedén érintették a fiú alsónadrágjának elejét.
- Ó, Yuki… Zavarba hozol.
- Ez egy játék, aminek következményei vannak. Mondj még egy betűt!
- Oké… talán… S?
Shuichi saját maga köré fonta a karjait, de a férfi csupán a kezébe vette a papírt. Szerencsére Yuki az első és az ötödik vonalra írt egy S betűt.
- Hadd halljam az utolsó betűt! – szólította fel a fiút, miközben Shuichi mellkasára helyezte a kezét, és addig nyomta őt, mígnem végigdőlt a padlón.
- Mondd ki, Shuichi, mondd ki… - suttogta Yuki a fülébe, a körmeivel pedig kínzó lassúsággal szántott végig Shuichi bőrén, a mellkasától egészen a térdéig.
- M!!! – kiáltott a fiú zavartan.
- Mi? Azt mondtad, N? – nevetett a szőke. – Tényleg N betűt mondtál?
- Nem, én azt mondtam… - Yuki azonban Shuichi szájára tapasztotta a kezét, beléfojtva ezzel a szót.
- M lett volna a helyes válasz, hogy kiegészítsd a hat betűs szavamat, amely nem volt más, mint az angol sadism, azaz szadizmus. Vesztettél, Shuichi – jelentette ki.
Shuichiről tehát lekerült az utolsó ruhadarab is. Yuki újra megcsókolta őt, a testük pedig egymásba forrt a dolgozószoba sötétjében.
Az eredeti mű szerzője: nantarou.
Lelőhely: www.fanfiction.net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése